Haugen: Language, dialect, nation
(2. rész)
(in: The ecology of language: essays by Einar Haugen,  1972)

5. Nyelv és nemzet
   - minden nemzetnek saját nyelvre van szüksége, mert a nemzeti egység szabad és aktív kommunikációt kíván meg  (egységes nyelvi kódrendszer!)
   - pl. francia forradalom: a dialektusokat a feudalizmus maradványának tekintették, mert a lokálpatriótizmust erősíti (ma sem akarnak számolni a provance-i és breton nyelvvel!)

- egy nemzet fogyatékosnak érezheti magát, ha több hivatalos nyelve van ( Kanada, Svájc, Belgium, stb.), a konfliktusok elkerülhetetlenek, ha a nyelvi határok nem stabilak (Svájc)
- a nacionalizmus megköveteli, hogy egy nyelvet, egy saját nyelvet beszéljenek (az elkülönülés szándéka áll konfliktusban a nemzetközi kapcsolatok kérdésével)
- extrém példa: Svájcnak 3, Belgiumnak 2 hivatalos nyelve van, és mindegyik a szomszédaiké
- az ír nyelvi mozgalom botladozik az angol nyelv hatása alatt, mivel az a nemzetközi kommunikáció nyelve
- a norvég nyelvi mozgalom gyengeségét is az okozza, hogy a dán nyelv 4 évszázad alatt a nemzeti élet része lett, a mozgalom erejét az adja, hogy a dán nem nagy nemzetközi nyelv
- ha a társadalmi elit használja egy másik nép nyelvét, akkor felmerül, hogy az legyen a hivatalos kommunikáció nyelve; ha ezt beszéli a többség, egyszerű eset, mind az USA-ban
- ha nem a többség nyelve, újra kell tanítani az embereket  (pl önállósodó ázsiai és afrikai országok problémája: az angol és a francia rengeteg előnnyel jár, de egy valaha volt elnyomást szimbolizál)
- az alternatíva egy saját nyelv megalkotása, mint Finnország a XIX.században (a finn egy vernakuláris nyelv volt), vagy Izrael a XX.században (egy nem beszélt nyelvi standard volt)

6. A nyelvi standard problémája
   - a standard nyelv alapfeltétele az írásbeliség, de nem csak leírt nyelvek képesek nagy területen elterjedni, folyamatosan változnak ( nyelvészeti vita tárgya, hogy az írásbeliség nem korlátozza-e a nyelv természetes változását)
   - a beszélt nyelv alapvetően fontos, a legalapvetőbb kommunikációt jelenti a külvilággal, ezt sajátítjuk el előbb (de az írás jelentősége is nagyon nagy az írástudó társadalmakban)
   - az írás jelentőségét időtállósága adja, hatással van a beszélt nyelvre (hangos felolvasás hagyománya)
   - a standard tekintetében különbségek vannak a nagy nyelvek között is: a francia standardizáltabb nyelv, mint a német vagy az angol (a XVIII. században az angolok nem akarták átvenni a franciáktól a nyelv szabályozásával foglalkozó akadémia ötletét)
   
   -Kloss elmélete a nyelv kiépüléséről (Ausbau):
                          1. folklór, anekdoták, népnyelv;
                          2. próza
                          3. magas irodalom
                          4. technika nyelve, hivatalos nyelv
   
   
   
   
   
   - Ferguson (1962) a nyelvek standardizációjáról:
               Standard (S) szintjei:  0= semmilyen nyelvi standard
                                                  1= több, mint 1 változat
                                                  2= 1 elfogadott standard
               Írás (W) szintjei:          0= semmilyen írásbeliség
                                                  1= általános írás
                                                  2= tudományos nyelv
                                                  3=tudományos művek fordítása
   
   

- a szintek lényege, hogy egy vernakuláris nyelv így válik  alkalmassá a modern társadalom számára
- a Standard (S) a kódrendszerrel foglalkozik, az Írás (W) pedig a funkcióval
- a kódrendszer célja: minimális különbségek, a funkció célja: maximális felhasználhatóság
- a minimális különbségek ideálja: 1 írásmód, 1 kiejtés, 1 szó=egy jelentés, 1 nyelvtan (100%-os kommunikáció, nincsen „code noise” a csatornában, eléri a nyelv stabilitást, örökre fix uniformizált forma; lehetetlen, mert mindig „veszélyeztetik” a dialektusok)
- a szigorú szabályozással áll szemben az igény, hogy mindent ki lehessen fejezni a nyelvvel, mindenre használni lehessen
- minden lokális, szubkultúrális stb. közösség számára érthető egy adott dialektus, de a szélesebb rétegek számára nem, erre ad lehetőséget a szótár, ami az írás által végtelen
 mennyiségű szót képes tárolni
- S és W állandó kölcsönhatása: a standard kevesebb felhasználási lehetőséghez vezet, a több felhasználási lehetőség viszont összetettebb formához; ez a kölcsönhatás a stílus alapja
- a standardizáció ahhoz vezethet, hogy a nyelvet csak hivatalos célra lehet használni, tehát a standard is csak egy stílus a sok közül
- Ferguson: diglosszia ( szakadék a magas és az alacsony nyelvhasználat között)
- Haugen: schizoglosszia (nem szakadék, hanem egy folyamatos eltérés a nyelv változatai között, van magas és alacsony nyelvhasználat, és azon belül is vannak írott és beszélt nyelvi stílusok); funkcionális dialektusok (lehetővé teszi a standard fenntartását, és a nyelv gazdagságát is)
- a probléma a kiválasztás: bármelyik dialektust választják normának, az előnybe helyez egyeseket, másokat pedig hátrányba, ami az ellenállásukhoz vezet (minél nagyobb az eltérés a kiválasztott norma és az ő normájuk között, annál nagyobb az ellenállás)
- lehetséges találni egy „középutas” dialektust, de ahol nem, újat kell alkotni ( nyelvújítás lényege); módszerei: összehasonlító rekonstruálás (a különböző dialektusokból egy hipotetikus alapnyelv rekonstruálása); hagyományos nyelv átvétele ( régi írásemlékekből átvenni a nyelvhasználatot); statisztikai (a legelterjedettebb formák kombinálása).
- ahol túl sok norma van, egy idegen nyelv használata is el szokott terjedni (pl Afrika)
- a standard lényege az elfogadottság, hogy a nyelv a kormány, az egyház, a nemzeti összetartozás nyelve legyen

7. Összefoglalás
   
   Dialektus  → Nyelv:
   1. norma kiválasztása 2. a forma kodifikációja 3. fejlesztés, funkciók 4. elfogadottság