Kiefer Ferenc: Magyar nyelv, Akadémiai Kiadó, 2006

A magánhangzók (Siptár Péter, 28-34. oldal)

A magánhangzók

A magánhangzókat a következő tulajdonságaik alapján csoportosíthatjuk:

q       a nyelv vízszintes mozgása, azaz elülső, közbülső vagy hátsó elhelyezkedése szerint: elölképzettek (i, í, e, é, ü, ű, ö, ő) és hátulképzettek (u, ú, o, ó, a) Az „á-t” az elülsőkhöz közelebb képezzük, de nyelvi viselkedése alapján a hátulsók közé kell sorolnunk.

q       az ajkak kerekített vagy kerekítetlen alakja szerint: kerek (ü, ű, ö, ő, u, ú , o, ó) és kerekítetlen (i, í, e, é, á) Ezúttal az „a” besorolása kérdéses, beszédbeli megvalósítása enyhén kerekített, de ebből nem feltétlen következik, hogy a kerek magánhangzók közé tartozik.

q       a nyelv függőleges mozgása, azaz felső, középső, alsó állása szerint: a nyelvállás más szóval nyíltság; legzártabb (í, ú, ű), ezeknél kicsivel nyíltabb (i, u, ü), ezután következik (é, ó, ő), majd (o, ö), ennél is nyíltabb (e, a) és a legnyíltabb magánhangzó (á). A kérdés, hogy érdemes-e hat nyíltsági osztályt megkülönböztetnünk. A hosszú és rövid magánhangzók párjai következetesen más-más nyíltságot mutatnak. Az í-félék és az i-félék közötti nyelvállásbeli különbség elhanyagolható, ugyanígy az „ó, ő”, „o, ö” illetve az „a, á” közötti különbség is a hosszú-rövid szembenállás számlájára írható. Az „é” viszont középső, az „e” pedig alsó nyelvállásúként adódik. Ha azonban beérjük két nyíltsági csoporttal, akkor megkülönböztethetünk felső (i, í, ü, ű, u, ú) és nem felső (a, á, e, é, o, ó, ö, ő) magánhangzókat.

q       a hang hosszú vagy rövid időtartama szerint: a 14 magánhangzó 7 hosszú-rövid párba rendeződik.

A magyar magánhangzók körében a három legfontosabb váltakozás a magánhangzó-harmónia, a hosszú-rövid váltakozás és a magánhangzók kiesése és/ vagy betoldása.

A magánhangzó-harmónia

A magyar hangtan talán legérdekesebb jelensége az, hogy a magánhangzók elöl-, hátulképzettség szempontjából harmonizálnak. E harmónia érvényességi tartománya a szó, de ebbe nem értjük bele az összetételeket (pl. narancslé, kőpor, átköt). A töveken belüli harmónia elnevezése hangrend, a toldalékok ehhez való alkalmazkodásáé illeszkedés. A magyar magánhangzó-harmónia az úgynevezett tő-szabályozta típusba tartozik, ami azt jelenti, hogy a tő harmonikus értékétől függ a toldalék harmonikus értéke, nem pedig fordítva. A toldalékok legtöbbje  váltakozó toldalék, azaz a magánhangzója képes harmonikus változásokra, s így a tőhöz a megfelelő változatban illeszkedik.

ú ~ ű (láb-ú ~ fej-ű)

u ~ ü (ház-unk ~ kert-ünk)

ó ~ ő (vár-ó ~ kér-ő)

á ~ é (vár-ná ~ kér-né)

a ~ e (ház-ban ~ kert-ben)

Az o ~ ö ~ e esetében három tag váltakozik: az e olyan tövek után jelenik meg, amelyeknek utolsó magánhangzója elülső kerekítetlen. Ezt a jelenséget kerekségi harmóniának nevezzük.

Harmónia szempontjából különböző tőtípusok léteznek. Fő osztályozó ismérvük az lesz, hogy a tő utolsó magánhangzója harmonikus-e vagy semleges. A harmonikus töveken belül megkülönböztetünk egyszerű harmonikusakat és kevert-harmonikusakat. Az egyszerű harmonikus tövek magánhangzója mind hátulképzett (pl. ház, kupa, koszorú), vagy mind elölképzett (pl. tűz, tükör, köszörű). A kevert-harmonikus tövek azok, amelyekben mindkét harmóniaosztályból vett magánhangzók megtalálhatók (pl. sofőr, allűr, kosztüm, amőba).

A semleges tövek osztályát azok a tövek alkotják, amelyeknek utolsó szótagjában semleges magánhangzó áll. Ezek is tovább oszthatók egyszerű semlegesekre (pl. víz, szegény) és kevert-semlegesekre (pl. üveg, rövid, kökény).

A toldalékok alakját a tő utolsó nem semleges magánhangzója határozza meg. Összefoglalva tehát a következő tőosztályokat állítottuk fel:

A hosszúsági változások

A magánhangzók hosszúsága két szabályszerűség szerint váltakozik: az egyik az alsó magánhangzó nyúlása, a másik a tőmagánhangzó-rövidülés.

A toldalékolt alakokban az alaktani határ előtt álló alsó nyelvállású magánhangzók szabályosan megnyúlnak (pl. fa→ fát, epe→ epés). A tőmagánhangzó-rövidülés csak bizonyos tövekben és bizonyos toldalékok előtt zajlik le. Megkülönböztetünk végszótagi és belszótagi tőmagánhangzó-rövidülést (pl. miniatűr→ miniatürizál).

Magánhangzók kiesése és betoldása

Ennek a jelenségnek két fő területe van: az egyik a szótőn kívüli, azaz a tő és a toldalék közötti magánhangzókat érinti (ezek a kötőhangzók), a másik a tövön belüli, azaz a tő utolsó szótagjában megjelenő magánhangzókat érinti (ezek az ingatag tőmagánhangzók). A kötőhangzók rendesen középső nyelvállásúak és hármas váltakozást mutatnak, akárcsak a –hoz/-hez/-höz típusú toldalékok (pl. gáz-ok, bűz-ök, rés-ek). Vannak olyan tövek is, amelyek az utánuk álló kötőhangzót alsó nyelvállásúvá teszik (pl. ház-ak, fül-ek, gázok-at), ezek a nyitótövek. Az ingatag tőmagánhangzóknál bizonyos töveknek két változatuk van: egy teljesebb és egy (egy szótaggal) rövidebb. A kétféle tőalak abban különbözik egymástól, hogy az egyik két mássalhangzóra végződik, míg a másikban e két mássalhangzó között egy magánhangzó áll. Ez a magánhangzó mindig rövid, és rendesen az o ~ ö ~ e váltakozást  mutatja, akárcsak a nem-nyitótő utáni kötőhangzók vagy a –hoz/-hez/-höz típusú toldalékok. Példák:

bátor ~ bátr-

tükör ~ tükr-

lepel ~ lepl-

töröl ~ törl-

izom ~ izm-

haszon ~ haszn-

tücsök ~ tücsk-

dolog ~ dolg-