Villamosenergia

Norvégia a hatodik legnagyobb vízi energia előállító a világon. A norvég vízi erőmű szektort úgy tervezték, hogy igazodni tudjon az erőművek természetes vízutánpótlásában jelentkező ingadozásokhoz, továbbá, hogy a termelés kövesse az időszakosan változó igényeket. A csapadékosabb években összegyűlő vizet víztározókba gyűjtik, hogy majd a kevésbé csapadékos években felhasználják. Ez a rendszer elősegíti a hőerőművekben termelt villamosenergiát használó országokkal való együttműködést. Norvégia és a többi ország között végbemenő energiakereskedelem a Nordel és a Nord Pool, a skandináv energia csere-program keretein belül történik.

Az elektromos áram iránt mutatkozó növekvő igényeket hagyományosan új vízi erőművek építésével elégítették ki. Az 1990-es évek közepén azonban kormánydöntés született két gázerőmű létesítéséről. A gázerőművek építését Norvégiában heves vita kísérte, a környezetvédők pedig tiltakoztak ellene.

Nukleáris energiával kapcsolatos kutatásokat is folytattak, de az atomenergia bevezetésére vonatkozó terveket a Storting (norvég országgyűlés) 1979-ben elvetette.

Norvégiában a kisfogyasztói áramszolgáltatás egy 230 és 400 V kisfeszültségű és egy 22 kV nagyfeszültségű hálózaton keresztül történik. A nagyfeszültségű országos áramhálózatról regionális hálozatokra továbbítják az áramot, melyet a településeken jóval alacsonyabb feszültégen továbbítanak. A nagyobb erőművekből 300-420 kV feszültséggel kerül az áram a hálózatba, hogy nagy távolságokra lehessen szállítani. A különböző rendszereket egy országos áramhálózat fogja össze, ami megkönnyíti a belső koordinációt és értékesítést, valamint biztosítja a változó termelési feltételekkel üzemelő erőművek optimális kihasználását. A szomszédos országokba vezető kábelek hasonló koordinációt és értékesítést tesznek lehetővé az ország határain keresztül.

Energia – történeti áttekintés

Norvégiában már a középkorban használták a vízesések energiáját malomkerekek meghajtására. A XIX. század vége felé bekövetkezett villamosítás számos vízelvezető csatorna hasznosítását tette lehetővé, így már az energiaforrástól távolabb levő üzemeket is el lehetett látni energiával. A vízi erőművek megteremtették a norvég iparosodás alapjait.

A XX. század elején a vízi energiának köszönhetően olyan energia-igényes üzemek telepítése is lehetővé vált, mint amilyen a műtrágyát előállító Norsk Hydro. A II. világháborút követően az európai újjáépítési folyamat részeként különböző energia-igényes iparágak telepedtek meg Norvégiában, beindult az alumínium-termelés, továbbá az elektrokémiai és elektrometallurgiai ipar. 1910-1925 és 1960-1985 közé tehető a vízi erőművek telepítésének két legintenzívebb korszaka.

Az 1960-as évek vége felé Norvégia az olaj-korszakba lépett, és 1975-re már nettó olaj és gáz exportáló országgá vált. Noha jelentős növekedés mutatkozik a természetes gáz termelése terén is, az energiaszektorban az olaj marad az elsődleges nyersanyag.

Az 1973-as olajválságot követően, mind a költségtakarékosság reményében, mind környezetkímélő meggondolásokból eredően, feléledt a nemzetközi érdeklődés a megújuló energiaforrások iránt. Norvégiában olyan új megújuló energiaforrások felhasználása merült fel, mint a hullámenergia, szélenergia, hőszivattyúk, továbbá a bioenergia olyan új formáit kisérletezték ki, mint a hőtermelésre használható különféle biomasszák, valamint a bioüzemanyagok (bioetanol és biodízel). Norvégiában a bioenergia képezi a legősibb energiaforrást, és fűtési célokra a tűzifa továbbra is igen jelentős energiaforrás marad.

A II. világháborút megelőzően a lakosság egyötöde számára nem volt megoldva az elektromos áramellátás, ezért 1938-ban bevezettek egy állami támogatási rendszert, melyet a háború befejezése után azzal a céllal állítottak vissza, hogy a szárazföldön minden háztartás csatlakozhasson az elektromos hálózathoz.

A vízi energiaforrások hasznosítása hatósági engedélyezéshez van kötve. A vízi erőművekkel kapcsolatos engedélyezési eljárásokért formailag a Storting (norvég országgyűlés), a kormány, az Olaj- és Energiaügyi Minisztérium, valamint a Norvég Víztartalékokért és Vízi Energiáért Felelős Hivatal (NVE) felelős. A nagyszabású vagy vitás projekteket általában a Storting elé terjesztik.

Az energiaszolgáltató szektor szerkezete tükrözi a rendszer fejlődését. Az erőművek és tulajdonosaik az üzemek közvetlen közelében telepedtek meg, hogy a helyi ipart energiával lássák el, és elektromos áramot juttassanak a térségbe, illetve hogy vezetékek segítségével olcsóbb áramot szolgáltassanak. Ez különböző típusú és társasági formájú közművek széles választékát eredményezte, melyek tulajdonformájukat tekintve részben a helyi magánszektorhoz tartoztak, részben pedig állami vagy önkormányzati tulajdonban voltak. Ez a sokszínű struktúra mind a mai napig fennmaradt.